Görög joghurt

Páros: Akame (Akanishi Jin x Kamenashi Kazuya)
Korhatár: 12
Megjegyzés: Művészettörténet vizsga hatása. :) A görög joghurtok bizony nagyooon finomak, és Akanishi is nagyooon szereti, viszont hála a joghurtnak, áldozata lesz egy gonosz játéknak. Olvassátok egészséggel! xD
Szerző: Andy

Ismét a szokásos délutáni összeröffenést tartotta a KAT-TUN nyári pihenőidejüket kihasználva, aminek helyszíne nem más volt, mint Akanishi Jin lakása. Nem repesett túl az örömtől, mikor kő-papír-ollóval kisorsolták, ezúttal ki legyen az áldozat, akinek szétkapják az otthonát a nagy „pihenésben”. A nappali szőnyegén terpeszkedtek el - a bútorokat a fal mellé tolva, hogy kényelmesen elférjenek – tömérdek kaja, alkohol és pókerkártya társaságában. A zene hangosan dübörgött a hifiben, de a társasági jókedv igen laposnak bizonyult. Nakamaru hol elbóbiskolt, hol az utolsó kortyokat próbálta felhörpinteni sörösüvegéből, Junno Nintendóján játszott egykedvűen, míg a többiek életuntan kártyáztak. Maga a házigazda pedig egy félreeső fotelban tehénkedett és élvezettel majszolt valamit.
- Haza kéne mennem már – pillantott rá ismét az órájára Ueda, mely tevékenységet már öt percenként megismételt.
- Alig egy órája vagyunk itt. Nem kéne ilyen gyorsan feladni, nem gondoljátok? – szólalt meg Kame és aggódva pillantott körbe a kis társaságon. Aki a legjobban erőltette mindig a hasonló összejöveteleket, az mindig ő volt. „Csapatkovácsoló” tréningnek is nevezte néha, fontosnak találta, hogy a banda szabadidejében is kellemes légkörben tudjon szórakozni egymás társaságában.
- Kazuya… ennek semmi értelme. Nakamaru már harmadjára alszik el úgy, hogy a sörösüveg kilóg a szájából – mutatott rá az emlegetettre, mire az felijedve húzta ki a szájából az üveget hirtelen, ezzel majdnem kiverve néhány fogát a mozdulattal.
- Ki kéne találni valamit, amivel elfoglalhatjuk magunkat – pillantott körbe Kamenashi a lakásban, de semmi érdemleges elfoglaltsági lehetőséget nem vett észre.
- Már az egész lakást szétszedtétek… nem hinném, hogy bármit is találnál – válaszolta unottan Jin és ölébe vette a laptopját, majd úgy evett tovább.
- Még a felfújható guminőt is kidobta – szólalt meg hirtelen Koki lebiggyesztett ajkakkal, mint aki majdnem elsírja magát.
- Tudod, hogy az anyám jött át takarítani – kontrázott rá Akanishi, aki már sokadjára próbálta elmagyarázni a másiknak, hogy miért is dobta ki a tőle kapott születésnapi ajándékát.
- De hát Samanta… - csuklott el Koki hangja és szomorúan dőlt végig a szőnyegen, mint aki komolyan meg akarja siratni a Samanta nevű gumibabát.
- Te mit csinálsz? – kérdezte Kame internetező csapattársától.
- Fanficeket olvasok – vigyorodott el Akanishi, mire a többiek mind felkapták a fejüket és meredten bámultak rá.
- Milyet? – tette fel Koki a legprimitívebb kérdést, ami valaha is létezett. Természetesen mindannyian tudtak a rajongók által készített kis írásos szösszenetekről a világhálón. Mikor először megtudták, elborzadva vették tudomásul megmásított, ferdehajlamú karaktereik létezését, de szégyen nem szégyen, Akanishi imádta őket olvasni. Néhány rajongónak kimondottan jó fantáziája volt, és hát az ember könnyen rászokik az ilyesmire.
- KAT-TUN-osat – jött az egyértelmű válasz.
- Ki a páros? – tette fel Taguchi a tízpontos kérdést, és még játékából is hajlandó volt felnézni, hogy százszázalékos választ kaphasson.
- Hmmm… nem a megszokott. Szóval ez a Makiko69 nevű csaj egész jókat ír. Nem az a tipikus nyálas, mint a többi.
- Páros? – kérdezte újra ezúttal Kame, nyomatékos tekintetét a másikéba fúrva.
- Nos… KoKame, de nem kell kétségbe esni, ez egy másik bolygón játszódik és űrhajósok vagytok… vagyis Kame egy ufó.
- Remek… - sóhajtott Kamenashi és a földön fetrengő, orrát éppen turkáló Tanakára nézett – Kokival egymást basszuk az űrben… remek.
- Ez nem olyan! – kiáltott fel Jin és letéve a laptopját előrehajolt a fotelban. – A tetőpont csak később bontakozik ki, előbb le kell győznötök a Vörös szikláshelységbeli mamutokat.
- Érdekesen hangzik – jegyezte meg Ueda és úgy fordult Jin felé, mintha az esti mesét várná.
- MEGVAN! – kiáltotta el magát Kamenashi és olyan hirtelen állt fel, hogy a többiek vele együtt kiáltottak fel rémületükben. – Írjunk egy fanfictiont!
A kikiáltást nem várt reakciók követték, a néma tücsökciripelésben Koki a fülének tövét vakargatta, Junno elmélázva bámult kifelé az ablakon, Nakamaru letette sörösüvegét, Ueda pedig meredten nézett maga elé, mint aki erősen töri a fejét. Egyedül Akanishi szeme telt meg tömény kíváncsisággal és kanalát kivéve szájából az evőeszközzel kezdett el Kamére mutogatva beszélni.
- Ez egy igen jó ötlet, de mégis mire gondolsz pontosan?
- Valaki elkezdi mesélni, és a többiek beleszólhatnak, alakíthatják a történések menetét. Megírjuk a saját magunk fanfictionjét! – Kame lelkesedése bizarr volt mindenki számára.
- Sorsoljuk ki a párost! – egyenesedett ki Junno, és eldobva Nintendóját papír és ceruza után kezdett el kutatni a nappaliba, hogy felirkálja a lehetséges párosokat.
- Muszáj buzisnak lennie? – fintorodott el Koki és megitta a maradék tequilát a poharából.
- Úgy a poén – vigyorgott rá Tatsuya és elvéve a papírokat Junno kezéből kezdte el felírni a lehetséges párosok kombinációját, majd egy üvegtálba tette a papírfecniket és Nakamaru felé nyújtotta azt. – Csak hogy el ne aludj megint – mondta neki vigyorogva, mire az megtiszteltetéstől sugárzó arccal húzott elő egy papirost és elolvasta mi áll benne. Nyelt egy nagyot és felmutatta a papírt.
- AKAMEEEE – visított fel röhögve Junno és hanyatt vágta magát örömében a levegőben biciklizve. Meglehetősen nagy kő esett le mindenki szívéről, és habár Kamenashi arcáról nem lehetett leolvasni semmit, Jinéről annál inkább.
- Tudtam, bassza meg… tudtam! – mérgelődött és agresszíven kezdte el az utolsó csöpp ételmaradványokat is kikaparni az apró dobozkából.
- Mit eszel? – kérdezte hirtelen Kame, mire egy cinikus pillantás volt a válasz.
- Görög joghurtot. Ha nem látnád, ti mindenféle szemetet magatokba tömtetek, de nekem vigyáznom kell arra, hogy egészségesen étkezzek – közölte tudálékosan, de azért sóvárgó pillantásokat vetett a chipses zacskók után. – Hozok is még egyet magamnak – vigyorgott rá a kezében tartott kis dobozkára és szájába véve kanalát elindult a konyha felé, hogy beszerezzen még egy adagot a finomságból. Már nem láthatta a vigyorgásba húzódó mosolyt, ahogy Kamenashi Kazuya végigmérte távolodó alakját, hogy szinte fehér fogai kiestek a helyükről. Míg házigazdájuk kisétált a nappaliból, Kame visszatelepedett a szőnyegre a többiek mellé és intett a kezével, hogy üljék őt körbe.
- Kezdhetem én? – kérdezte vigyorogva a többieket és cinkosan mosolygott össze a többiekkel.

A nap gyönyörűen ragyogott a tó tükörsima felületén, a madarak énekeltek a fákon, ahogy a lágy szellő simogatta a fák lobjait. A Perzsa háborúk után a görög nép végre fellélegezhetett, virágzásnak indult a kultúra és a művészet, boldogság uralkodott egész Athénban. Egyszerűen minden tökéletes volt, de egyvalami mégis búskomorságot okozott egy nemesi ház lakóira. A híres Akanillusz úrfi egy elkényeztetett, zsarnok és felfuvalkodott hólyag hírében állt kinek magasabb volt az egója az IQ-jánál. Ha valaki ellentmondott neki, azt kegyetlenül megbüntette és legféltettebb kincse a gyönyörű aranyozott keretű tükre volt.

- Ki ez a ficsúr akiről beszéltek? – lépett be a nappaliba Akanishi egy doboz joghurttal a kezében és érdeklődve pillantott végig a röhögéstől földön fetrengő társaságon.
- Hát Akanillusz – röhögött fel Koki és közbe rá mutogatott hevesen.
- Az meg ki? – bámult értetlenül a kis társaságra és helyet foglalt a megszokott kis foteljában.
- Majd megtudod, csak kövesd figyelmesen a történetet – válaszolta Kame vigyorogva és újra mesélésbe kezdett.

Szóval ez a fiú annak ellenére, hogy milyen buta, olyan eszméletlenül gyönyörű ember is volt. Mindenki őt akarta megkapni, nem csak a nők, hanem a férfiak is. Gyönyörű barna, göndör fürtjei lágyan omlottak a vállára, és a hófehér tóga alól kilátszódtak napbarnított kecses lábai.

- Ismerjük az illetőt? – szakította félbe Jin ismét a mesélést, mire mindenki elnevette magát.
- Oh Akanishi… nagyon is ismerjük – szakadt Ueda a röhögéstől miközben szorgosan körmölt valamit egy jegyzetfüzetbe.
- Várjunk csak! Ti most a fanficet írjátok! – kiáltott fel Jin és hevesen kapkodta jobbra-balra a fejét a röhögő társaságon. – Ezt nem hiszem el!
- Hallgass Akanishi! Most én mesélek – nézett rá dühösen Kame és újra belekezdett történetébe.

Tehát adott egy gyönyörű, de elkényeztetett görög fiú, Akanillusz. Rettentő viselkedése miatt senki sem tudta őt igazán szeretni, mindenki csak kihasználta pozíciója és vagyona miatt, ezért rettentő magányos ember is volt, így igyekezte minden ebből adódó haragját a rabszolgáin leverni. Egyike volt ezen rabszolgáknak Kazétusz, kinek szüleit Akanillusz családja gyilkolta le még évekkel ezelőtt, hogy vagyonukat növelni tudják. Mikor gyerekként került a családhoz, mint rabszolga, már akkor elhatározta, egy nap bosszút fog állni minden sérelmen, amit valaha elkövettek ellene. Az évek során, ahogy Akanillusszal együtt nőtt fel, bosszúvágya hirtelen csapott át valami egészen másba, ami az ellenszenv és a vágy között egyensúlyozott. Akarta az erős mégis törékenynek látszó testet, de továbbra is benne lakozott a gondolat, szülei halálát meg kellett torolnia.
Az a nap is ugyanúgy indult mint a többi, Kazétusz a kis patakban mosogatta a cserépedényeket mikor hirtelen…

- Hozzá vágtak egy sajtot! – kiáltott fel Taguchi és úgy kalimpált a kezével, mint egy eminens tanuló az iskolában jelentkezéskor.
- Egy sajtot? – emelte fel egyik szemöldökét Kame és furcsán méregette barátját.
- Innen hagy fojtassam én – kérlelte boci szemekkel a magas fiú, mire beletörődve sóhajtott a másik és jelezte, hogy átadja a szót.

Hirtelen hozzávágtak egy sárga büdös sajtot. Megdöbbenésében elvesztette az egyensúlyát és beleesett a vízbe, az edényeket összetörte és akkor jött rá, hogy nem tud úszni!

- Na jó, inkább mesélje valaki más – szólt közbe flegmán Kazuya, mire Nakamaru a magasba emelte a kezét. Junno lebiggyesztett ajkakkal hanyatlott vissza a helyére és durcásan karba fonta a kezét.

A sajt gazdája nem más volt, mint Akanillusz, aki mérgében vágta hozzá szolgálójához az rohadt ételdarabot. Kazétusz nagy nehezen kimászott a patakból, elvégre nem fulladhat meg rögtön a történet elején. Döbbenten nézett fel csurom vizesen a csípőre tett kezű gazdájára, aki meglehetősen indulatosnak látszott.
- Kazétusz, te jártál a szobámban tegnap este igaz? - kérdezte tőle vészjósló hangon.
- Igen uram, de csak azért, hogy ki tudjam takarítani a helyiséget uram – Kazétusz az úrfi előtt térdelt a porban és erősen ökölbe kellett szorítania a kezét, hogy tűrni tudja a megaláztatást.
- Nos… mivel rajtad kívül senki sem járt aznap a szobámban, feltételezem, hogy te loptad el a tükrömet. Így volt? – kérdezte vészjósló hangos és lábát előre lendítve belerúgott a másikba, mire az elterült a földön és döbbenten meredt rá.
- Akanillusz úrfi… én soha… - hápogott zavarában, mire a másik lehajol hozzá és ruháját megragadva nyakánál közelebb húzta magához.
- Azonnal add vissza a tükrömet, különben addig veretlek, amíg el ne törik minden csontodat! – Akanillusz hangja nem csak dühről árulkodott, hanem kétségbeesésről is. Kazétusz még soha nem látta ennyire feldúltnak a másikat és valahogy furcsa érzés kerítette hatalmába. Azok a csókolnivaló ajkak remegtek az indulattól és a gyönyörű szemekben…

- Yuichi… szeretnél valamit elmondani? – szakította félbe hirtelen Akanishi a mesélést. Maru kizökkentve és zavartan pillantott fel a fotelben ülőre, akinek szájából egy kanál lógott ki és áthatóan tanulmányozta idősebb csapattársa megrökönyödött arckifejezését.
- Nem Jin… öhm… én csak… - vakarta meg zavartan a fejét, mire mindenki elnevette magát.
- Nakamaru, vigyázz arra mit mesélsz. Jin az enyém – fenyegette meg Kame huncutul mosolyogva barátját, mire még hangosabb nevetésbe törtek ki, csak Akanishi dőlt vissza a helyére és durcásan csücsörített.
- Most én jövök – jelentette be Tatsuya és átadta füzetecskéjét Marunak, hogy az folytathassa az irományt.

Szóval… a gyönyörű szemekben ott csillogott a magányosság. Nem volt ennek a srácnak semmije, ami igazán fontos lehetett volna az életében, így hát a tükréhez ragaszkodott a világon a legjobban. Hiszen az volt a barátja… a képmása. A tükör lehetővé tette neki, hogy beszélgethessen valakivel… valakivel, aki meghallgatja, nem bántja meg vagy szidja le, csak figyel és… ott van mellette. Társa volt az egyedüllétben, nélküle elveszettnek és magányosnak érezte magát, akárcsak most.
Kazétusz mind erről nem tudott egészen addig, míg másnap az egyik szolgálólány elmesélte neki, hogy az úrfi beszélgetni szokott tükörképéhez, mikor senki sem látja. Akanillusz büntetés nélkül engedte el őt aznap. Annyira mélységesen magába zuhant tükre hiánya miatt, hogy még a kiszabott büntetést is elfelejtette teljesíteni. Csupán élőhalottként lézengett birtokán és kereste képmását… az egyetlen hű társát.

- Ez olyan szomorú – szólalt meg Koki halkan és a többiek sem szólaltak meg. Mindenki csendesen hallgatta a szomorkás mesét, mely Ueda ajkait elhagyta. A fiú mindig is magának való természet volt, így nem igazán lepődtek meg, hogy szomorú irányt vett a történet általa, de hát mégis… ők most szórakozni jöttek Akanishi lakására, nem pedig sírni. – Folytathatom én? – kérdezte felvillanó szemekkel Koki és a többiek már ebből a pillantásból tudták, mindjárt megpróbálja barátait felvidítani.

Egy szép nap Kazétusz épp a falról vakarta a penészt az udvaron, mikor meglátta a szomorúan lézengő urát a kertben, aki a tükrét kereste a répaágyásban… mi tagadás… lehet hogy alva járó volt és épp ott ásta el az éjjel…

- Tanaka! – kiáltott rá Jin mérgesen Kokira, mire az kicsit meghunyászkodott előtte majd vigyorogva fojtatta a történetet.

Épp a kerten haladt át, mikor egy lágy szellő meglebegtette hosszú tógáját és láttatni engedett… öhmm… szóval lehetett mást is látni a lábain kívül.

- TANAKA!!! Hányszor szóljak még rád? – állt fel Jin a helyéről és odasietett bandatársához, hogy befoghassa végre annak a nagy száját. Épp átlépet Kame felett mikor szorítást érzett meg lábain, majd öt idol szorította le a földre és helyezkedett el rajta, lefogva ezzel hadakozó mozdulataiban, hangos nevetés kíséretében. – Engedjetek eeeeel! – kiáltotta kétségbe esve és már gurgulázva nevetett mikor megérezte a csiklandós érintéseket.
- Akanishi! Hallgasd szépen végig a mesét, vagy nem kapsz több joghurtot! – incselkedett vele Kame, aki épp a lábát próbálta lefogni az emlegetettnek.
- Még csak most jön a legjobb rész – folytatta Ueda aki a vállánál fogva szegezte a földhöz.

És akkor Kazétusz egyből tudta, beleszeretett Akanilluszba…

Koki fuldoklott a röhögéstől, ahogy megpróbálta ezt a néhány szót kipréselni magából, majd hirtelen az eszébe villant egy kép. Egy nagyon perverz kép.
- Vizualizálni kéne a történteket… nem gondoljátok? – pillantott körbe ördögien vigyorogva, de csak értetlen tekintetekkel találta szembe magát. Kivétel ez alól Kamenashi Kazuya volt, akivel abban a pillanatban összemosolyogtak mikor találkozott szikrázó pillantásuk.
- Először is… kell egy tóga – állt fel izgatottan Kame és elkezdte feltúrni a lakást valami fehér görög ruhához hasonló textilanyagért.
- Mi? Miiii? MIVAN? – hadakozott Akanishi tehetetlenül, de három barátja még mindig fogságban tartotta, míg Tanaka és Kamenashi a lakást rombolta, végül visszatértek a hálószobából, egy fehér lepedő és egy öv társaságában.
- Gyere ide szépen JinJin – mosolygott Kame és megrántotta az övet a kezében, mire az emlegetett hangos visításban tört ki, míg a többiek nevetésben.
Nem tartott sokból levetkőztetni a férfit, majd ráaggatni a fehér lepedőt ruhaként összehajtogatva. Taguchi egy ötlettől vezérelve még az egyik szobanövényről levágott néhány levelet, amit „babérkoszorú” gyanánt illesztett a tehetetlen férfi hajába, ezt a növény tulajdonosa egy gyilkos pillantással díjazta. A végeredmény egészen vicces volt. Egy megviselt külsejű Akanishi lepedőbe csavarva, levelekkel a hajában ácsorgott a nappali közepén és várta a következő csapást.
- Hiányzik még valami… - hümmögött Kazuya, majd ahogy ezt végigmondta Koki kiszaladt a helyiségből és egy kisebb ventillátorral tért vissza.
- A szellő? – kérdezte vigyorogva Tanaka és már be is dugta a konnektorba a szerkezetet.
- Amint megszabadulok ezektől – morogta Jin és megrántotta karját, amit két barátja tartott hátulról – azonnal kiheréllek titeket. Ezt nem ússzátok meg…
Akanishi tulajdonképpen már koránt sem játéknak tekintette az egészet. Úgy érezte betörtek az intim szférájába azzal, hogy leszaggatták róla a ruháit és ez férfiúi önbecsülésének sárba tiprását jelentette. Meglehetősen dühös volt.
- És akkor meglebbent a friss nyári szellő – dalolta Kamenashi és bekapcsolta a Jin elé pakolt ventillátort, ami meglebegtette a lepedőt körülötte. A napbarnított lábak és combok csak ugyan olyan mesebeli jelleggel villantak ki a fehér anyag mögül, ahogy elmesélték. Akárcsak Marilyn Monroe-nak. A hangos füttyöket és kurjongatásokat próbálta Akanishi egy hatalmas ordítással elnyomni:
- AZONNAL HAGYJÁTOK ABBA! – Arca dühtől kipirult és szaporán vette a levegőt.
- Ugyan Jin… képes volnál elrontani az estét? – incselkedett vele Kamenashi majd lassan elé sétált és arcába hajolt egészen közelről. – Akanillusz dühös, mert azt hiszi Kazétusz ellopta a tükrét? Vagy a ruháit? – vigyorgott rá negédesen és ujját végighúzta a másik ajkain. Mindebben nem volt semmi személyeskedés, legalábbis a többiek poénnak vették és tovább szakadtak a röhögéstől, míg az Akame páros továbbra is szempárbajukat vívták. Kamenashi szikrázó és Akanishi döbbent pillantásának csatározását.
- Hogy is volt ezután? – szólt oda Kamenashi a rappernek félre se nézve, mire az megpróbálta minden önuralmát összeszedve abbahagyni a nevetést és folytatta:

Mikor Kazétusz odasétált Akanilluszhoz és kérdőre vonta a tükör miatt, az csak bambán bámult… - hangos nevetés szakította félbe a mesét, ahogy Jin bárgyú képét nézték amivel Kamenashi szemeit fürkészte. – Akanishi… vagyis Akanillusz nem tudott mit felelni. Vajon mit mondjon? Annyira magányos életet él, hogy a tükörképével diskurál? Nem mondott semmit, csak zavartan pislogott. Kazétusz szíve hevesen kezdett verni, ahogy a fehérruhás tüneményt nézte, majd közelíteni kezdett felé.

- Most már legyen ennyi elég – nyüszített fel Jin fáradtan, mikor érzékelte, hogy Kamenashi tényleg egyre közelebb kerül. Túlságosan benne volt már az intim szférájában. Abban a pillanatban Junno és Maru elengedték a karjait hátulról és ő tolatni kezdett kifelé a nappaliból, Kaméval a nyomában. – Kazuya, az istenért… hagyjatok már végre békén – toporzékolt hisztisen, mire csak egy perverz mosolyt kapott válaszként. Akanishinek sem kellett több, felrántotta a lepedőt lábairól, ami a földet súrolta, és hatalmas trappolás kíséretében vágtázott be az első helyre, ami az útjába került, a fürdőszobába… a többiek utána.
- Ugyan Akanillusz… innen nincs hová futnod – közelített felé Kamenashi kitárva a fürdő ajtaját, amit nem volt már ideje bezárni. Jin hátrálni kezdett, egészen a kád széléig, ahol megtorpanásra kényszerült. Nincs hova tovább… Szaporán vette a levegőt, ahogy fölé tornyosultak csapattársai.
- És akkor Akanillusz hirtelen beleesett egy szökőkútba – szólalt meg hirtelen Taguchi, amit széles mosollyal díjaztak a többiek, majd megragadva a hadonászó férfit belelökték a kádba és megnyitották a hideg vizet. A hatalmas sikolyt talán a szomszédos városban is lehetett hallani, hát még a jó akusztikájú fürdőszobában… Hirtelen mintha mindannyian észhez tértek volna, megrökönyödve bámulták a csurom vizes, fehér lepedőbe csavart férfit, aki egy súlyos idegösszeomlás szélén állt.
- KIFELÉ A HÁZAMBÓL! – kiáltotta el magát és vergődve próbált kimászni a kádból, ami egyre jobban megtelt vízzel, de minduntalan visszacsúszott. Maru és Ueda a kezét tördelve nézett egymásra, majd egy gyors bólintást követve kiviharzott a helyiségből és valószínűleg a lakásból is.
- Nem hallottátok? KIFELÉÉÉÉ!!! – ordította el magát torkaszakadtából és dühösen fújtatott a többiekre. Koki egy gyors hátraarcot csinált, majd nem sokkal utána Taguchi is követte példáját, aki előbb melegebbre állította a víz hőmérsékletét és motyogott arról valamit, hogy meg ne fázzon. Egy pillanat alatt kiürült a helyiség, csupán a némán álldogáló Kamenashi maradt, aki kifürkészhetetlen merev pillantását le sem vette a kádban fekvőről. Jin megadóan terült szét a nagy kétszemélyes kádjában, és próbálta légzését a normál állapotba rendezni. Még életében nem dühítette fel így senki.
- Nem akarod hallani a mese végét? – vigyorodott el Kamenashi és közelebb lépett a kádhoz, majd leguggolt a másik mellé, így nagyon közel került az arcuk egymáshoz.
- Tűnj innen – motyogta fáradtan az idősebb és kísérletet tett rá, hogy kiszabadítsa a vizes lepedőbe csavarodott kezét, de a következő pillanatban érintést érzett meg az állánál, aminél fogva a másik arca felé fordították a fejét.
- Akanillusz úrfi talán mérges? – incselkedett a másik.
- Mérges? Hogy mérges? Te nem volnál mérges, ha a legjobb barátaid leszaggatnák rólad a ruhát, lepedőbe csavarnának és miután perverz vágyaikat kiélték rajtad belevágnának a kádba egy hidegvizes zuhanyra, ráadásul a te lakásodban? – Akanishi szavai szinte már kétségbeesettek voltak és Kame képébe mászva fújtatott indulatosan.
- De legalább a tükrét megtalálta az úrfi… - pillantott fel huncutul a falra szerelt tükör felé, majd visszafordította pillantását a másik kipirult arcára.
- Ne bosszants fel még jobban, különben… - Mondatát nem tudta befejezni mivel befogták a száját, nem is akármivel. Kamenashi ajkai fedték az övét és bársonyos érintéseket érzett meztelen mellkasán cikázni. - …különben… - motyogta a másik szájába kótyagosan.
- Különben eltöröd minden csontomat? – fejezte be helyette a mondatot Kame miközben ajkai áttértek a szájáról a nyakára, és onnan haladt egyre lentebb.
- Igen – sóhajtotta a másik és kísérletet tett újra, hogy kiszabadíthassa karját, de ismét sikertelenül járt. Kamenashi arcán egy hatalmas vigyor jelent meg a próbálkozás láttán és elhúzódott a másik mellkasától, majd felállt mellőle, amit egy csalódott pillantás követett.
- És boldogan éltek, amíg meg nem haltak! – kiáltotta Kame vidáman, nyújtózkodott egyet, majd szép lassan az ajtó felé sétált.
- Hééé! – kiáltott utána Jin, mire a másik visszafordult.
- Azt hiszem, Ueda már elkezdte felrakni az internetre – mosolygott rá Jinre az ajtóból, mire az döbbenten hápogott a kádban vergődve. – Kíváncsian várom, legközelebb milyen joghurtot fogsz enni – villantotta rá éhes tekintetét és fehér fogait, majd kifordult a helyiségből.
- Hééé! KAMENASHI!!! Ne merészelj így itt hagyni, hallod? – kiáltott utána a kádban szerencsétlenkedve, majd meghallotta a másik távolodó lépteit és kacagását:
- A holnapi próbán találkozunk.
- KAMENASHIIIIIIIIIIIIIIIIIIIII~~~!!!!!!!!!! – a hangos ordítást nemhogy a szomszéd városban, de még Görögországban is lehetett hallani.

Itt a vége fuss el véle. :D